Kicsit kiakadtam, amikor tegnap a doki arra utasított, hogy pár napig maradjak otthon. Ugye a suliból utálok kimaradni, mert mégiscsak az én jegyzeteim a legjobbak, meg Valentin-nap is van, gondoltam, ünneplünk, meg holnap diákmeló is lett volna, szombaton temetés, hétvégén valami összeröffenés, vasárnap egy kínos találkozás, de mindent offolnom kell. Nagyrészt már sikerült. Most rájöttem, nem is akkora baj. Úgyis elég nagy emberundorom volt már az utóbbi időben. Roppant hálás vagyok azoknak a gyökereknek, akik -20°C-ban nyitják ki a hév ablakát (innen ez a fantörpikus arcüreggyulladás, amivel most az ágyat nyomom), meg akik mindig felhúzzák az agyam a totyogásukkal, szerencsétlenkedésükkel vagy a puszta létezésükkel. Ja, meg van egy-két osztálytársam is, akik igen komolyan ki tudnak akasztani öt perc alatt.

Ideje ennek a kis kényszerpihenőnek. Ennyire azért sosem voltam mizantróp. Az embereket úgysem tudom megváltoztatni, nekem kell türelmesebbnek lenni. Meg persze megértőnek, meg ne legyek depi, meg mittomén. Persze, az mindig nagyon könnyű. Á, inkább kényszerpihenek.

Off: könyvajánló

J.R.R. Tolkien: A szilmarilok - olvassa mindenki bőszen. Ha Peter Jackson ebből is filmet csinál, emelem nem létező kalapom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.